Búcsú Fülöp Gizellától
Nincsenek szavak, csak süket csönd… Vibrálnak a szavak a képernyőn: meghalt… Órák telnek el, míg a tudat felfogja, hogy Gizi, aki maga volt az élet, nincs többé…
Fülöp Gizella tanárnő, „Fülöp Gizi”, ahogy városzerte ismerték, igazi pegadógus volt — olyan, amilyenné mindnyájan válni szeretnénk, mikor erre a pályára lépünk. Gizit minden diák ismerte és szerette, akár tanította őket, akár nem. Maga volt az élet, a jóság, a segítőkészség, a feltétel nélküli szeretet. Mosolygós, kedves lényéhez bizalommal fordult minden diák, kolléga, szülő. Úgy tudott tanítani, ahogy kevesen — a tantárgyat, a kémiát, a kedvéért kezdték el tanulni diákjai, ő pedig biztonsággal, megnyugtató kedvességgel vezette őket óráin, amelyek élményszámba mentek — és miközben tudományt oktatott, egyenként képes volt odafigyelni minden diákjára. A lelküket is látta, amire kevés tanár képes. Mindegyiket ismerte, és sok-sok év elteltével is pontosan emlékezett, ki hol ült, milyen diák volt, miben volt jó, milyen problémákkal szembesült. Egyszerű volt a titka: szerette az embereket, különösen a gyermekeket, mindig volt ideje meghallgatni őket, őszintén érdekelte a sorsuk. Hitt az emberben, abban, hogy minden gyerek értékes, ezért végtelen türelemmel egyengette az útjukat. Mindig mosolygott, kedves, meleg hangja mindig a szeretet nyelvén szólalt meg. Időnként szerényen megcsillantott széles körű műveltsége csodálatra késztetett. Nekünk, fiatalabb kollégáknak tanító volt, barát és példakép. Ha új tanár érkezett a közösségbe, biztos, hogy Gizi volt az első, aki felé fordult, bizalmat sugárzó lénye máris othonossá tette számára a tanárit.
2016-ban a Szülői Egyesület Kölcsey Nagydíjjal köszönte meg munkáját, amelyet akkor eképp jellemeztek: „a Kölcsey Nagydíj Arany fokozatát az idén olyan pedagógus kollégánk kapja, aki egyike azoknak az embereknek, aki maga a Kölcsey. Neve, mosolygós lénye nemcsak szeretetet és bizalmat áraszt, de ő az a tanár, akiről az egész város tudja: kölcseys. Fáradhatatlan szervezője minden, az iskolában történő eseménynek, legyen szó akár mai, akár véndiákokról, aktív vagy nyugdíjas tanárokról. Pedagógus, nevelő, a szó legnemesebb értelmében, aki nem csak szavaival, hanem tetteivel, lényével nevel.
Közösségszervező, megtartó ember, olyan kolléga, aki a fiatal generációk példaképe. Az a tanár, akire igazak Babits szavai: Jó oktató, aki virgács nélkül oktat! / Választott, hű barát, ki sohase zaklat, / de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat. (Babits Mihály)
Két éve nyugdíjba ment. De nem szakadt el az iskolától, a tanítástól. Örültünk, hogy bár ha kevesebbet is, velünk van.
Most azonban végleg búcsúznunk kell. Emléke, kedves lénye, lelkünkben velünk marad. Kivételes volt ő, és kivételes lett általa az iskola, melyben felnőtt, és mellyel egybeforrt a neve.
Drága Gizi! Köszönünk mindent, mi, kölcseysek, itthon és a világ minden sarkában, kollégák és sok-sok volt tanítvány, akikért utolsó pillanatig szeretettel dobbant szíved. Nyugodj békében! Váci Mihály soraival búcsúzunk tőled, mert talán e sorok ki tudják fejezni azt, amit mi nem tudunk.
– szeretni, hinni a világot;
tenni valamit, mivel besugárzod;
melegítni: – telet a gyertya lángja;
szelidítni: – aszályt a szik virága;
rázni a világot: – szellő az erdőt;
kérlelve bíztatni: – karsztot a felhők;
lázadni: – úgy, hogy magadat naponta
feláldozod, ha mégoly kis dologra;
ellenszegülni: másképp nem? – parányi
toporzékoló ügy nyergébe szállni,
osztani magad: – hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni – eső a homokra –
sivatagnyi reménytelen dologra
s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:
– kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!
Pataki Enikő
